Eredetileg a veteményesünről akartam ma posztolni (ami késik, nem múlik, csak csúszik. Egy közléskényszerest nem lehet egykönnyen megállítani.), de olvastam Fűszeres Eszter blogjának legújabb bejegyzését (génmanipulált élelmiszerekről) és a kommenteket, így ma valami másról szeretnék írni. Nem a génmanipulációról.
Szóval, megvettük a földet, gazdálkodni akarunk, magunknak termelni, minden hepi, csak azt nem értem, miért mi vagyunk közel s távol a legfiatalabbak a környéken ezekkel a gondolatokkal? Az összes pinceszomszédunk legalább 25 évvel idősebb nálunk (de inkább többel), sokan vannak, akik már igencsak öregek és nem látni, hogy fiatalabb generáció is járna ki velük dolgozgatni. Hol van a korosztályunk? Vagy mi vagyunk koravének és öregesen gondolkozunk? (Azt olvastam, hogy 30 fölött már lehetetlenség teljesen kiiktatni a stresszt az életünkből, viszont meg lehet tanulni kezelni. Erre nem sok jobb módot ismerek a kerti munkálatoknál.)
Ahogy az az előző bejegyzésekből is kiderül, én se vagyok/voltam földmániás, de az ember változik. Észrevétlenül is sokat változtatott rajtam G (ha a férjed valamire nagyon lelkesedik, azt egy idő után nehéz közömbösen szemlélni) és biztos vagyok benne, hogy L születése is. Közhely, de már nem csak magamért vagyok felelős. Sajnos nem tudok 100%-osan bio környezetet garantálni a gyerekemnek (kivéve, ha elzárom a külvilágtól-de ez nem cél), de azért vannak törekvéseim az egészségesebb élete felé. Ehhez szerintem egy apró lépcsőfok lehet a saját termesztésű gyümölcs és zöldség felhasználása.
Szóval, a mai fiatalok mért nem gondolkoznak így? Mért van az, hogy van egy csomó eladó telek (szőlővel, jó állapotú házzal, veteményessel) a környéken fillérekért, de senkinek nem kell?
Nekünk nagyon jó érzés az, hogy ez a pince az első, teljesen tehermentes, közös ingatlanunk, amit kizárólag a saját erőnkből vettünk meg.
Biztos könnyebb volt egy-két dolog régebben (pl. 30 éve), de szerintem nem lehet mindig mindenért a körülményeket okolni, az emberek is benne vannak. Sokat beszélgetünk G-vel arról, hogy most mért nem segítünk egymásnak úgy, mint rég? Tisztán emlékszem, hogy a szüleim már említett desedai telkén a hétvégi házunk alapjait Apu a barátaival, ismerőseivel ásta, akik aztán segítettek az építkezésben is. A nagyszüleim mátrai falujában is az volt a divat (amíg mindenki bírta erővel és egészséggel), hogy elmentek egymásnak segíteni az emberek (metszeni, szüretelni, szőlőt csomagolni, málnát szedni..stb.). És most? Érdekelne, hogy máshol segítik-e egymást a fiatalok munkával, mert felénk bizony nem divat. Mi se nagyon hívunk segítséget, minket se nagyon hívnak. Pedig vannak barátaink, ismerőseink. Van valakinek ötlete?
Nem akartam borongós bejegyzést írni, úgyhogy biztatnám a fiatalokat, akik kedvet éreznek: jöjjenek, vegyenek kis földeket itt, körülöttünk, gazdálkodjunk, segítsük egymást. Közben majd sokat röhögünk. Mi szoktunk:-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése