Fogadás

Volt egy fogadásunk G-vel (jelen posztban: Apa elnevezéssel). Vesztett. Azt kértem, hadd legyen egy szabad fél napom: gyerekezzen (de úgy, hogy el is látja őket) kedvére, én pedig csinálok magamnak valami programot. Jó. Kitaláltam, hogy nem ülök be egy kávézóba egy könyvvel (az eredeti tervek ellenére), hanem kimegyek a pincéhez, elveteményezem a maradékot. Jó. Aztán Apa kitalálta, hogy ő is kijön a két gyerekkel, de "ne aggódj, csináld csak a dolgod, majd én vigyázok rájuk". Nem volt természetes a mosolyom, de legyen. Jó.

Kiértünk. Esett. Nem baj, mégiscsak ez Anya szabadnapja, veteményezni így is fog. Jó. Kicsi üvölt. Apa 5 perc múlva kiabál: 

-Feladom! 

Erre én: - Nem kell. Még próbálkozz egy kicsit.

Eltelik újabb 5 perc. Újabb párbeszéd. Ismét Apa kezdeményez: 

- Nem egyenes a sor!!

- Nem is lesz!!!

Részemről ez a társalgás lezárva. Még 4 perc. A Nagy elkezd kiabálni:

 - Lemegyek Anyához, segítek neki!

(Manipulatív Apa válasza:)- Ne menj, Kicsim, Anya most nem akarja, hogy segíts Neki.

Nem vagyok szemét. Gyerek le, segít. Még 3 perc. Ültetés azonnali hatállyal beszüntetve: a Nagy még nekem is egyedi technikával veteményez: minden magyarázás, kérés majd felszólítás ellenére marokszám szórja a magokat. Ez így nem megy.

Anya dühöng.

(Pofátlan Apa ismét beszélgetést kezdeményez:) -Ha úgysem veteményezel, figyelnél rájuk 10 percig, amíg megigazítom a szőlőlugast?

Nem vagyok szemét. Persze, figyelek rájuk. Hamar elszállt az a MÁSFÉL óra.

Nem jelent vigaszt, hogy a lugasunk láttán a vonalzó, a körző és a szögmérő zokogva hazakullognak.

Jó kis nap volt.

 Apával többé nem fogadunk semmiben.